Skip to content

Sajtófül

A “taramontis” macskakő felé

„Mert a könyv jó esetben formál, segít, valahogy hat ránk, műfajtól függetlenül. Olykor befolyásolja az sorsunkat. Viselkedésmintákat kínál. Átsegít kríziseken, felér egy pszichoterápiával” – Tara Monti krimiíró neve álnév, ám viselője tökéletesen tisztában van a könyvszakma rejtelmeivel.

“A fantázia szerintem egy vad musztáng” – A Tara Monti írónővel való beszélgetés jóval érdekesebb és izgalmasabb lett annál, hogy az amúgy kemény szerkesztői elveket követve kigazolásra, és a feleslegesnek ítélt vadhajtások lemetszésére ítéltessék. Maradtak a szavak, mondatok és gondolatok is. És nem azért, mert nem lenne, mit kigazolni, hanem azért, mert időnként a vadhajtások mutatják meg a jó utat, és csapnak minket orrba az igazsággal…  (a szerk.)
Két regényed megjelent, a harmadiknak pedig a beharangozója már nyilvános volt, ám azt kézbe nem vehették az olvasók. Mély csend következett, majd a Tara Monti név és első regénye felbukkant a Könyvmolyképző Kiadó kötetei között 2011 őszén. Mi történt az eltelt időben?

A két regény gyors egymásutánban, rövid idő alatt született és jelent meg, az egyiknek még a végén jártam, de már ott motoszkált bennem a másik, nagyon benne volt a bugi a kezemben, és ráadásul nem kellett házalnom a kézirattal: odaadtam, elolvasták, kiadták, megvették, nem kellett végigjárnom a kezdő szerzőkre oly jellemző rögös utat. Így utólag már azt mondom: túl sima volt az út. Akkoriban még aktív újságíró voltam, aki mellékállásban könyveket szerkeszt, és esténként írogat. A Fianna után megkeresett egy igen jó nevű kiadó. Az egyik könyvötletem különösen tetszett nekik, azonnal szerződni akartak rá, és rendkívül nagyvonalú ajánlatot tettek: Írjam meg azt a bizonyos ötletet, megadnak hozzá minden létező segítséget (elég sok kutatást igényelt volna), és utána évente rukkoljak elő egy „taramontis” könyvvel, részükről pedig reklám, marketing és hallelúja! Magyarán, legyek főállású író. Csakhogy a magánéletben akkoriban boxzsáknak használt a jóisten, racionálisan csak azt tudtam, hogy nem igazán vagyok képes racionálisan végiggondolni semmit, mert nem érdekel a jövő – de ugye ilyesmit nem közlünk azzal, aki éppen ragyogó jövőképet vetít elénk és határidőkről beszél évekre előre. Másfelől meg elgondolkodtam, akarok-e én szakmányban regényt írni, akarok-e íróasztal mellett élni? Egy nagyon sikeres írónő mesélte, hogy évek estek ki az emlékezetéből, mert gyakorlatilag tíz éven át a gép előtt ült, és írt, írt, írt. Belőlem, akinek állandóan kéznél volt akkoriban az útlevele, mert sosem lehetett tudni, hol tör rá a mehetnék, ez a megszállottság teljességgel hiányzott. Rövidre zárva: nem mertem szerződni, nem használtam ki a lehetőséget, kicsit bepánikoltam, és sürgősen felkerestem a repteret. Azt hiszem, nem erre mondják, hogy zseniális marketing…

Az írást nem akartam abbahagyni, nagy naivul azt gondoltam, marad minden a régiben, dolgozom, mellette meg szerkesztgetek, írogatok, ha kész van valami, majd kiadogatják, ahogy addig. Az idő múlt, a lapok, amelyeknek dolgoztam, sorra megszűntek, ami addig vidám másodállás volt, megélhetési forrás lett, majdhogynem kenyérharc, betűkkel keltem és feküdtem, szerkesztettem, fordítottam. Amelyiknek a beharangozóját említetted, nos, azt gyakorlatilag már majdnem befejeztem, amikor ellopták a laptopomat. Természetesen nem volt biztonsági mentés… És onnantól valahogy nem éreztem késztetést. Egy darabig még noszogattak innen-onnan, de volt épp elég betű az életemben, viszont Tara Montit szép lassan elfelejtették. A sors iróniája, hogy végül mégis az íróasztal mellett töltöm a napjaim és életem javarészét, mások irományaival. Történt viszont néhány 180 fokos fordulat az életemben, például elköltöztem Budapestről a világ végére két lóval, néhány kutyával, és időközben beszereztem két macskát is.

Tara Monti neve után keresve könnyen észrevehető, hogy a rólad/regényedről írókban zavar támadt a kiléted felől. Mintha tényleg nem tudnák, hogy magyar szerző vagy, aki álnéven ír.

Soha sehol nem említettük az akkori kiadómmal, hogy Tara Monti milyen nemzetiségű, a név alapján olasznak gondolhatták az olvasók, sőt, egyes kritikákban olasz írónőként emlegették, ráadásul az eredeti címnél angolul az állt, hogy Seadance, a Fiannánál meg a könyvben fontos hangulati szerepet játszó Queen dal címe, azInnuendo szerepelt. Én meg fordítónak voltam feltüntetve. Kellemes kavar volt, nekem mindenképpen, én jól szórakoztam, és nem kellett szerepelni sem, de dagadhatott a keblem a büszkeségtől, ha valaki dicsérte. Nekem ez elég volt. Ma már jóval elfogadottabb a szórakoztató irodalomban is, hogy valaki a saját magyar neve alatt ír, akkoriban még erősen domináltak az angol nevek és amerikai könyvek, erre volt igény, jobban csengett… tudod, a Liz Taylor kontra Szabó Böske effekt.
Viszont semmiképp sem akartam angolszász álnevet. A Tara onnan jött, hogy egy adriai vitorlástúrán kikötöttünk egy szigeten, és a kikötőben ott állt egy hajó. Szerelem első látásra, piros kétárbocos, két napig le sem bírtam venni róla a szemem. Tara volt a neve. Ehhez aztán az egyik nagyszülőm vezetéknevét rövidítettem le Montira. Nem rossz dolog ez az álnevesdi egyébként, aki több műfajban érintett, kellemesen el tudja különíteni azokat egymástól.

A Könyvmolyképzőnél már jó ideje dolgozol, mint szerkesztő, előtte sokáig újságíróként dolgoztál, miért pont most léptél ismét elő, mint író a könyvpiacra?

Kénytelen vagyok másra mutogatni. Katona Ildikó tehet róla, nem én! Igen katonásan ukázba adta, hogy készítsem elő másodkiadásra a cuccokat. És hogy írjak új könyvet. És határidőket emlegetett, aminek következtében napokig böngésztem a repülőjáratok menetrendjét… Ez valami fóbia lehet nálam. Újságíróként lapzárták határozták meg az életem nagy részét, viszonylag normálisan tartom a szerkesztések és fordítások leadási idejét is, de ha a saját dolgomról van szó, egyből úgy érzem, hogy székhez akarnak bilincselni, kést szegeznek a torkomnak és elfog a mehetnék bárhova…

Milyen változtatásokon ment keresztül a La mattanza kézirata az új kiadás miatt?

Például tisztességesen megszerkesztettük a Tengertáncot. Új címet kapott, mert anno elkerülte a figyelmemet, hogy létezik egy hasonló címet viselő, remek Örkény István kötet, ami utólag is kínos. Kisebb javítások, pontosítások igencsak ráfértek a könyvre. Egy jelenetet teljesen átdolgoztunk, mert nagyon hatásvadász és a történetbe nem illő kínzásos-akciós elemeket tartalmazott, ráadásul röhejesen. Például az egyik pasi időnként kirúgta a csónakház valamelyik oldalát, hát ennyi oldala egyetlen csónakháznak sincs a földön, ahányat ez kirúgott! Érezhettem én ezt írás közben is, mert megjegyeztem, hogy a tetőt már csak a szentlélek tartja. Aztán végre összedől, aminek már régesrég össze kellett volna, de előbb még kitámolyog a fickó, comblövéssel, karjában az ájult nővel, a fegyverrel, ezzel-azzal, plusz egy viharlámpával, amely decensen bevilágítja az öblöt. Gazdag Teával, aki segített leporolni a cuccot, fetrengtünk a röhögéstől. Utána pedig fél éjszaka az új jelenetet próbáltuk, miként is támad valaki késsel, hogyan védekezik a másik, és közben ki lő le kit, és számoltuk a csónakház oldalait… Mindezt teliholdkor, a házam előtti tisztáson az erdőben, a fejünk fölött sokkos állapotban keringő, vihogó denevérekkel. Lidérces volt.
Az új címet egyébként először az egyik olvasóm, Faragó Kati javasolta, aztán tőle teljesen függetlenül Katona Ildikó is ezzel rukkolt elő. Ha egy „mezei” olvasó és egy profi ugyanoda lukad ki, akkor abban van valami. Végül is ez a motívum végig kíséri a történetet.
A sztori megengedte, hogy a számítógéppel kapcsolatos eszköztárat modernizáljuk, meg is tettük, egyetlen egy helyen maradt benne véletlenül a floppy szó, egy felsorolásban. Naná, hogy akadt, aki kiszúrta!  Ilyen szempontból a Fiannával csínján kellett bánni, hiszen az a valós történelmi utalások miatt nagyjából behatárolható korban játszódik, az ezredforduló után, de azért itt is pofásítottunk a ketyeréken és garantáltan nem maradt benne egy nyavalyás floppy sem!

Miért pont La mattanza, majd miért Fianna? Miért Amerika és miért Olaszország, Írország?

Talán kiábrándító, de kezdetben semmi heroikus nem játszódott le bennem. A sztori egy hét alatt összedobható szerelmes füzet-regénykének indult, egy ilyesmire szakosodott kiadónál dolgozó ismerősöm kapacitált, mondván, hogy egész jó pénzt lehet ezekkel keresni és gyorsan. Csaj, sziget, halász álruhában, némi bonyodalom, lengje be az erotika – a klisé adott volt. Csakhogy mielőtt belevágtam volna, elmentem Szicíliába, május elején, a tonhalvadász szezon kellős közepén, és pont úgy megborította az agyamat az a bizonyos rituálé, mint később megszülető hőseimét. Akkor jutott eszembe, hogy végül is miért ne lehetne valamivel több tinglitangli lávsztorinál? Hiszen a krimi műfaja elbírja a románcot, beleférnek mélyebb gondolatok, többféle szálat össze lehet sodorni. Addig-addig játszottam, labdáztam a gondolattal, míg végül leültem és pár hónap alatt megírtam. Jó volt, hogy pl. Sasha rádiós műsorában elmondhattam olyasmiket, amire máshol talán oda se figyeltek volna…
A Fianna egész más tészta. Külpolitikai rovatnál is dolgoztam, állandóan követtem a világeseményeket, és mellesleg nagyon érdekelt az IRA története. Egy rövid újsághír adta az ötletet, nem hagyott nyugodni, a regény vége felé bele is szőttem a sztoriba. Szeretem az ír kultúrát, zenét, még a sörüket is, kelta regéket olvasgattam, a kocsimban felváltva bömbölt  a U2 és a Queen. Aztán egy este bekattantam, hajnalig egyhuzamban azInnuendót hallgattam.  És reggelre összeállt a cselekményváz. Innentől nagyon izgalmas lett számomra a munka: valóságon alapuló mai sztori, amely szinte tükörképe egy kelta regének, egy némiképpen ellentmondásos szerelmi szál, szereplők, akik alkalmasint ugyanolyan nehezen dolgozzák fel életük egyes történéseit vagy tetteik következményét, mint te vagy én. Ilyen szempontból nekem a Fianna közelebb áll a szívemhez. Ha úgy tetszik, személyesebb.
Hogy miért Amerika a fő helyszín? Hát azért, amiért az álnév is. A piac miatt. Eredeti elképzelésem szerint mindkét történet egy közelebbről meg nem határozott, kitalált helyen játszódott volna, de hát külföldi szerzőként akartak eladni, kompromisszumot kellett kötni. Ma már kicsit bánom, de ezen már késő és felesleges rágódni.

Mindkét regény szerelmi történet, izgalmas krimibe ágyazva és több csavarral, mély mondanivalóval, közlési szándékkal megáldva. Te milyennek látod visszaolvasva a tíz évvel ezelőtt megírt történeteidet?

Önmagában kaland volt előkeríteni a kéziratokat is, ugyanis mindkettő elveszett egy számítógép cserénél. Sőt, a könyvekből sem maradt saját példányom. Végül antikváriumban vettem meg mindkettőt. Érdekes szembesülés volt. Arra is rájöttem, hogy noha közben változott a világ, klipesedett, felgyorsult, új divatirányzatok születtek és manapság a YA könyvek szárnyalnak angyalostól, vámpírostól, vérfarkasostól, én nem vagyok fogékony a divatra. Kedvelem az epikus elbeszélő módot itt-ott elszórt flashbackekkel… Nagyjából tisztában vagyok az erényeimmel és a korlátaimmal, épp ezért azt kell mondanom, hogy noha utólag még most is szívesen módosítanék ezen-azon, összességében nagyjából ma is ugyanilyenre sikerednének a regények.

Mi a fontosabb neked: a rejtély, a krimiszál vagy az, hogy egyfajta szabadságképet mutass be a karaktereid sorsának alakulásával?

Nehéz kérdés, mert tulajdonképpen azt kérdezed, hogy mi a csodát akartam én mondani a könyveimmel? A mondanivaló lényegét sosem fogalmaztam meg magamnak, sosem határoztam el, hogy: na, én most ezt vagy azt az üzenetet akarom eljuttatni az olvasókhoz. De jó helyen jársz a szabadságképpel…
Azt hiszem, ösztönösen olyan emberekről írok, akiknek nagyon fontos, hogy szabadon bejárhassák a maguk útját, még akkor is, ha erre olykor ráfáznak. És nyilván azért írok ilyen figurákat, mert engem is foglalkoztat a kérdés, mind a mai napig. Olyan közhelyeket tudok most csak mondani, hogy akkor tudjuk meg, hova vezetnek az utak, ha legalább az egyiken elindulunk. Hiszek abban, hogy vannak utak, amelyeket be kell járni, jogunk van tévelyegni, pofára esni, nem behódolni. Idővel, valamint a pofonokkal és a buktákkal egyenes arányban úgyis módosul a szabadságképünk, és az a tartalom is, amelyet a szabadság szó mögé gondolunk. A regényhősök annyiban szerencsésebbek, hogy nekik minden további nélkül írhatunk hepiendet.
A krimivonal és a rejtélyfejtés pedig fegyelmező erő, elvégre a szálakat el kell varrni. Ez az alapszabály örökösen arra figyelmeztet, hogy akármerre is indítod el a hőseidet, annak következménye lesz, amivel aztán a sztori során számolnod kell, s végül logikusan lezárni. Kedvelem ezt a fajta kettősséget, egyformán fontosnak tartom.

Olvasva a véleményeket az írásaidról, többen is megfogalmazták, hogy időnként a soraidból mintha Vavyan Fable írásmódja köszönne vissza.

Egyfelől tudomásul kell venni, hogy Vavyan Fable, tetszik egyeseknek vagy sem, megkerülhetetlen tényező a magyar irodalomban – és most direkt nem szűkítem „csak” szórakoztató irodalomra –, mert azok is használják a nyelvezetét, akik soha egy sort nem olvastak tőle, ugyanis számos nyelvi leleménye, fordulata a ma beszélt nyelv részévé vált. Amikor huszonöt évvel ezelőtt berobbant a köztudatba, úgy hatott, mint egy zárt, komor, füstös szobát átjáró friss szellő. Írt harmincvalahány regényt, felnőtt rajta több generáció.
Ha innen nézem, akkor hízelgő, hogy hozzá hasonlítanak. Másfelől viszont nem feltétlen öröm, ha valaki mást hallanak ki a soraid mögül, pedig te csak a saját fejedből szövegelsz. Egyik, a blogomon megjelent sztorim olvastán valaki megjegyezte, hogy egy finn íróra emlékeztetem, akiről szégyenszemre addig sosem hallottam, és olyan is akadt, aki szerint egy-két szösszenetem Szabó Magdás. Erre mit mondhatnék? A vélemény szabad! Vavyannel egyébként jóban vagyunk, tény és való, hogy hasonlít az ízlésünk, hasonló könyvek uralták a gyerekkorunkat, van pár közös kedvencünk, óriásikat tudunk együtt röhögni, feltételezem azért, mert humorilag rezonálunk egymásra. Ez van.

A Könyvmolyképző nagy lépést tett azzal, hogy teljesen kezdőnek tekinthető, „új” magyar szerzőket igyekszik felfedezni, te szerkesztetted B. M. Grapes (Dr. Balázs Márta) és Simon Tamás tavaly megjelent regényét. Mint szerkesztő, milyennek látod mind írástechnikát, mind fantáziát tekintve a folyamatosan jelentkező, blogírásból kilépni vágyókat?

Oké, akkor innentől a szerkesztő beszél belőlem. A regényírós blogszféráról nagyon vegyes tapasztalataim vannak. Egyfelől jó dolog, hogy mindenki megmutathatja, mit tud, és megteremtheti a maga közönségét. Másfelől sokszor megdöbbent, hogy némely regényblog írója a legelemibb formai vagy nyelvi követelményeknek sem felel meg, közhely közhely hátán sodródik valami divathullámot meglovagolva a sziklás partok felé. Kap egy rakás lájkot, cserébe ő is lájkol, megoszt a fészen, működik a barter, és ő is megírja annak, aki neki odakommentelte, hogy: ”annyira jól írsz, hogy őrület, szerintem ki kéne adni!” Ezt leírni senkinek nem kerül semmibe. Viszont szédítő – és innentől veszélyes is. Az egót pompásan karbantartja a facebook meg a blogcsoport, megadatik a napi sikerbetevő. Már néhány tucat rajongó is elhiteti az emberrel, hogy fantasztikusan ír, hogy kész író. Kaptam olyan levelet, hogy „Hellóka, itt a regényem, ez akarom kiadatni”.

A fantázia? A fantázia szerintem egy vad musztáng, nagyon szép és festői, ahogy nyargal szabadon a prérin, de ha lovagolni akarsz rajta, akkor először is ki kell ismerned a lovat, meg kell tanulnod lovagolni, aztán magadhoz szelídíteni, felkantározni, és ha már fent tudsz maradni a hátán, akkor elindulhattok valamerre.
Szerencsére vannak igazi tehetségek is, és azért a rajongótábor nagysága sem elhanyagolható szempont.  De a tehetséges blogger is marhára meglepődik, amikor már élesben megy a dolog és szembetalálja magát egy szerkesztővel, aki nem a barátja, nem a barátnője, nem a rajongója, ámde közli vele, hogy hát cuki volt blog, de akkor most csináljunk belőle könyvet, húzd ki ezt, toldd be azt, írd át az egészet, ez nem jó, az nem jó, ő meg sikít, hogy miért akarják az ő szárnyait megnyirbálni, stb…
Engem, mint szerkesztőt nem érdekel, honnan jött a szerző, mennyien lájkolják, rajongják,  nem érdekel, hogy megsértődik vagy sem, mert abban a percben, ahogy megkezdjük a közös munkát, nem ő a fontos, csak egyvalami számít: a szöveg. Lehet, hogy szemétláda őrmester vagyok, de nálam sokkal szemetebb lesz az, aki majd azért kukázza végig a megpapírosodott regényt, hogy beleköthessen valamibe, mert lesz ilyen, hajaj, és azok fognak fikázni, akik addig hozsannáztak. De mindenekelőtt a legjobbat kell kihozni a szövegből, mert az olvasót tisztelni kell. És tiszteletben kell tartani a majdani kritizálókat is. Szóval, nem érdekel, hogy épp fájt a szerző feje, amikor azt az érthetetlen részt összehozta, mert Rejtő Jenő óta tudjuk, hogy nem lehet minden pofon – esetünkben mondat – mellé közlekedési rendőrt állítani. Munka közben nem vagyok híve a diplomatikus, óvatoskodó párbeszédnek. Ha a szerző nem hisz a szerkesztőjében, akkor képtelenség együtt dolgozni.

Ennyit az általánosságokról.  Akkor most beszéljünk konkrét szerzőkről. Grapest nagyon tisztelem, amiért egy tengerészgyalogos elszántságával és kitartásával csinálta végig a melót. Fegyelmezett volt, pontos, nem nyafogott, nem sértődött meg, kifejezetten jó ötletei támadtak menet közben. Meg is lett az eredménye. AVérmacskás Simon Tamás is bloggerként debütált, őt egyébként Vavyan Fable ajánlotta figyelmembe, két poszt elolvasása után belezúgtam a mocskos szájú macskába, és végül én javasoltam őt a kiadónak. Tomi mazochista, úgyhogy elég jól kijöttünk, immár két könyv bizonyítja ezt. És amennyiben most valakiben megszólalna a kisördög, hogy ez az őrmester-szerkesztő hogy viseli, amikor ő a szerző, és őt izélgetik, akkor annak megsúgom: a Könyvmolynál Katona Ildikó lett a szerkesztőm, és bizony el-elfantáziálgattam néha azon, hogy élve elásom valahol.

A könyvpiac elég mostohagyermeke a kultúrának, a kereslet hiába lenne esetleg nagyobb, ha drágák a könyvek. Mint szerkesztő, és mint író, hogy látod a piaci helyzetet?

Ami a könyvpiacot illeti: noha nagy illúzióim nem voltak és álomvilágban sem éltem, mostanában tudatosult csak bennem igazán, hogy én egy iparágban dolgozom. Hogy a könyvkiadás is iparág. Szerkesztőként azt látom: erősen afelé tendálunk, hogy a harsány marketinggel megtámogatott iparosoké a jövő, gyakorlatilag minden téren. Az persze tény, hogy minden művészetinek mondott ágban alapvető, hogy az alkotó jó iparos legyen. Meg az is tény, hogy el kell adni a könyvet, ahogy minden mást, csak hát… a könyv nem „minden más”.
Nagyon nem szeretem a váteszkedő, önmagukba szerelmes írókat, és nevetségesnek tartom, ha egy író túl komolyan veszi magát, szerintem ugyanis nem az írók viszik előre a világot, hanem a marinénik meg a józsibácsik, viszont az írók a könyveiken keresztül segíthetnek, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Mert a könyv jó esetben formál, segít, valahogy hat ránk, műfajtól függetlenül. Olykor befolyásolja az sorsunkat. Viselkedésmintákat kínál. Átsegít kríziseken, felér egy pszichoterápiával – és most nem feltétlenül a veretes „magas irodalomra” gondolok, egy sírva átröhögött éjszaka is életet menthet. Minden egyes könyv, amit a kezedbe veszel egy esély. És ha már ez az esély is luxusnak számít, akkor nagy gáz van! Az ilyen megszorító mentalitásért egyszer majd nagy árat kell fizetni.  Talán nem nekünk, de a gyerekeinknek, az unokáinknak, feltéve, hogy lesz még agyuk. Fel lehet nőni valóságsókon is, de minek…
Aztán ugye van az érmének egy másik oldala is. Itt viszont szerzőként, akit eladott példányszám után fizetnek, erősen rinyálok, mert nagyon jól esik, hogy népszerű vagyok a torrentoldalakon, szóval, a kereslettel nincs is baj, de hát én a papírportékát kínálgatom, mert abból látok pénzt, és pénzért adnak kenyeret meg áramot a laptophoz, és közben igyekszem megérteni azt, aki nem tudja (nem azt, aki nem akarja!) megfizetni a papírkönyvet, de olvasni azért szeretne, így aztán halászik az éterben. Perceken belül én magam is közéjük fogok tartozni, ahogy elnézem a könyvárakat és a költségvetésem. Na, az lesz még a tudathasadásos állapot!

A travellák, azaz utazásaidról szóló, több részes kalandok ismét egy másik világot mutatnak be. Ám az azonnal feltűnik, hogy a regényeidben is megjelenő ironikus humor, a józan paraszti ész és viselkedés tisztelete visszaköszönnek ezekben az írásaidban is. Készül esetleg egy útikalauz á la Tara Monti, vagy egy teljesen új történetet várjunk tőled a Fianna megjelenése után?

Az utazás is olyan, mint a könyv. Esély, amivel magajándékozod önmagad, és talán valahol hagysz te is valami aprócska nyomot. Az utazás toleranciára tanít, és bizony jót tesz néha a perspektívaváltás. Szeretek csavarogni, de képes vagyok naphosszat csak bambulni a tengerparton, imádok piacterek szélén leülni és bámészkodni. Nem tervezek útikalauzt, őszintén szólva eszem ágában sincs könyvvé fegyelmezni a travelláimat, ezek az én örömkönnyeim, hadd maradjanak ilyen kócosak. A Fianna javított, átdolgozott kiadása után viszont várható egy új történet, ha minden jól megy, nyár végére be is fejezem, elvégre áprilisra ígértem. Ez a Canossa városában játszódó történet – igen, a városnév szimbolikus – terveim szerint trilógia lesz (de lehet, hogy csak kétrészes, kiadóm legnagyobb örömére még hezitálok), az első kötet munkacíme: A macskakő. Mindenesetre biztató, hogy viszonylag ritkán nézegetem a menetrendet.

Kibelbeck Mara

Az interjút köszönöm a Cultura.hu kulturális és életmódmagazinnak és Kibelbeck Marának.
Az eredeti cikk ITT olvasható.

No comments yet

Most szólj hozzá...!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 30 követőhöz

%d blogger ezt szereti: