Róka rege róka

A tanyán, a hegyek között mindig hidegebb volt a tél. Körben mindenhol erdő-mező, jöttek-mentek a ház körül az őzek, szarvasok, mogorva vaddisznók, meg a bamba nyulak.
És a róka.
Mondhatnám többesszámban, de hozzám csak ez az egy járt. Nem lehetett összekeverni más rókával, mert ennek csonka volt a farka, és ritka ronda a pofája. Viszont telente minden áldott reggel ott ült a tornác előtt, lépésre pontosan 4 méter távolságban. Rám nézett, minden áldott reggel, és én minden áldott reggel tudattam vele, hogy itt nincs kisherceg, ez nem az a mese, és előbb hessegettem, majd hozzávágtam mindenfélét, és akkor végre elment, hogy másnap reggel már megint ott üljön, én meg hessegessem és vödröket hajigáljak hozzá.
Egyébként sokszor éjjelente is ott lófrált a háznál, látni nem láttam, de az ablak alatt volt az ágyam, és éreztem a szagát.
Igazi, orrfacsaró, végtelenül büdös erdei róka szaga volt.
Idővel szabályos reggeli rituálénk lett: felkeltem, kimentem, szemeztünk, hess innen, róka!, nem mész?, jól van, vödör röpült, róka balra el.
Szemetebb napjaimon ráengedtem a két macskát, azok meg jól megverték és elkergették. Olyankor pár napig nem jött.
Kérdeztem a vadőrt, mi lehet emögött, mondta a fószer, hogy ha gondolom, kiül oda valamelyik hajnalban, és lelövi, mert hátha veszett. Hát de veszett rókák nem járnak két évig egy ajtó elé, hogy aztán piros vödröket meg harcimacskákat kapjanak a szemük közé — véltem én, úgyhogy a róka maradt.
Aztán alakult az élet, ahogy alakult, én mentem el onnan előbb. Az első távol töltött télen még eszembe jutott néha a róka, aztán meg már nem. Elvégre a fene se szelidítgette, a fene se hívta.
Mondom, nem az én mesém az a rókás-kisherceges. Nagyon nem.
Minap, jó pár év után összetalálkoztam a vadőrrel. Azt mesélte, tavaly télen, amikor azok a nagy-nagy hidegek voltak, ott találta a csonkafarkú rókát a tanyaháznál, négy méterre a tornáctól. Holtan.
Összeszedte, megvizsgáltatta. Nem volt veszett.
Azt mondta, megesküdne, hogy a róka odament meghalni.

Hát nem tudom.
Hajnalban kiengedem a macskát. Tél van meg hó, itt más hegyek, másféle erdők vesznek körül, a harcimacska már nem olyan fiatal, de még pont úgy szalad ki, ahogy anno a tanyán. Hideg van, csuknám be az ajtót gyorsan, de valamiért kilépek újra a teraszra és körbenézek.
Nem, nincs róka sehol.
De hát ez nem is az a mese…

LEVÉL

Kedves János!

Az egy dolog, hogy nem volt mit felvennem, pedig hosszan álldogáltam a szekrény előtt, végül valami hajlandó volt feljönni rám, és amikor elindultam, akkor azt gondoltam, nem ez a lényeg, nem a ruha, hanem az a sok-sok emlék, meg a sok-sok emlékről való emléknek az emléke, bár én még a fehér ingedre is emlékszem, igaz, nem nagy kunszt, minden ünnepélyen az volt rajtad, meg a ballagáskor is, na, mindegy, nem a ruha számít…
És tényleg nem, mert amikor megérkeztem a randink helyére, ami egy kurva nagy és kurva ronda és kurva lepusztult bérház egyik saroklakásán volt (á, szóval egyenesen lakásra mentem, hát azért valami jobb helyet is kinézhettél volna, de mindegy, reméltem, egy tetőterasz azért lesz, száradó gatyákkal, mint régen), ahol még csengő sem volt, csak jelszóval lehetett bejutni, és odabent majdnem mindenki bikiniben volt.
A legtöbb lány ázsiai, gondoltam is, hogy tessék, behódoltál az új művészdivatnak, mindenkinek, aki ad magára egy kicsit is, japán nője van és sárga matraca. Neked is volt ott egy nagy és sárga matracod, rajta egy csomó bikinis japán nő, némelyikük akkora, mint egy szumóbirkózó. Téged szemlátomást nem zavartak a hentergő szumóbabák, te csak álltál ott, csezmeg, álltál egy szép SZMOKINGBAN, mint Leó az Oszkárdíjon, és mosolyogtál, mint a vadalma egy Szellőistván-szerű hapsival (még ha a P.-val lettél volna…).
Rettentő érzés volt, csak arra bírtam gondolni, hogy én is milyen kövér vagyok, és csak az nyugtatott meg, hogy vannak nálam kövérebbek és hogy otthon várnak a macskák.
És akkor elkezdtél mindenfélét osztogatni. A japán csajoknak.
Aztán rám került a sor, és a Szellőistván-szerű másik szmokingossal egyetemben átadtál nekem nagy csinnadratta közepette egy fekete papírszatyrot, benne elegáns kuponokkal, és miközben elolvastam az elegáns fekete papírra arannyal gravírozott szavakat ( kiderült, hogy egy ilyen multilevel cégnél vagy a hónap dolgozója) te hangosan üvöltve (mint a megasztárban a nemtommelyik vonyítós műsorvezető) közölted, hogy értékes nyereményt kaptam, konkrétan két teniszlabdát!
Tadamm-tadamm-tadammmmmmmmmmmmm!
Ekkor szerencsére a kutya felébresztett, mert hangosan zokogtam kétségbeesésemben.
És csorog a könnyem, rendületlenül, ott úszik az emlékek ezüstpatakján két kurva teniszlabda a habok közt.

Az megvan, ugye, hogy nyuszika, bazmeg a fűnyírógépedet?
Kedves János, te meg a teniszlabdáidat!
Csók! 🙂

❤

 

 

 

A NAGYMAMA HÚSLEVESE ÉS A SZABÓ CSALÁD, avagy emlékfoszlány a gőzből

MINOLTA DIGITAL CAMERA

Gondoltam, itt ez a hosszú hétvége, főzök egy fazék húslevest, azt elrontani tényleg művészet, ha az ember nem bonyolítja túl. Különben is, egész ehető húslevest csinálok, bár nem túl szépet az igaz. Az enyém nem olyan tiszta, átlátszó és gyöngyöző, mint amit Szindbád szürcsölt, de konyhaművészeti képességeimhez képest meglehetősen finom.
Nos, sikerélményre vágyva elhatároztam, hogy most Krúdysan gyönyörűt alkotok, átszűröm, meg minden, és addig tökölök vele, amíg olyan nem lesz, mint a moziban. És mire szűrőt-szitát-kanalat-miegyebet előszedtem, a fazékból kicsapó illatgőzzel együtt megérkezett az emlék is.

Emlékeztek még a Szabó családra? A végtelen rádiósorozatra. A nagyszüleim mindig hallgatták, és utána hosszan értekeztek, még a szomszédokkal is napokig az volt a téma, hogy ki, kivel, mit, hogyan, és hogy jajistenemmostmilesz, hogy Nemtudomki így kibabrált Másik Nemtudomkivel. Igazából csak erre emlékszem, magából a sorozatból — mindmáig azt hittem — az égvilágon semmire.
De tényleg fura az az emlékkupac, amit a fejünkben őrzünk. Az egyik részben, és te jó ég, még arra is emlékszem, hogy valami eljegyzésről volt szó (pedig megesküdnék, hogy még háttérzajként sem érzékeltem soha a rádióból ömlő hangfolyamot), szóval az Egyik család átment bemutatkozni a Másik családhoz. Persze marhára nem tetszettek egymásnak, és a végén a fiú (vagy a lány?) apja teljesen kiakadt a leendő rokonoktól, ekézte őket rendesen, és végső érvként kivágta az aduászt, valahogy így: “És nem volt leszűrve a húsleves!”
A Nagymamám (pedig a Szabó család alatt pisszenni sem lehetett) ekkor felcsattant: “Micsoda ostobaság! Miért kéne leszűrni a húslevest?!” A Nagypapa meg hümmögött valami olyasmit, hogy nem tudnak ezek semmit. És kitört a szomszédokkal is a háború. Az egyik oldal azt hajtogatta, hogy tényleg nem kéne ezeknek összeházasodni, mert miféle bunkó család az, ahol nem szűrik le a levest, a másik csapat, élén a Nagymamámmal a fiataloknak drukkolt, és váltig állította, hogy ostobaság leszűrni — és orrvérzésig folyt a receptcsata.

Szóval, álltam a levesgőzben, láttam a Nagyi kredencét, a viaszosvásznat az asztalon, a régi, kopott világvevő rádiót, a picit maszatoska levest a hófehér tányérokban, már csak a Szabó család hiányzott, de az alattunk lakó, folyton ordibáló vénasszony épp kárált valamin, szóval még az egykori “szomszéd-fíling” is befutott a leves mellé… És ekkor szépen elpakoltam szűrőt-szitát-kanalat-miegyebet, bőgtem egy háromzsebkendőset, aztán a sufniból előkotortam két hófehér tányért és megterítettem.
A leves rondácska lett és finom. Pont, mint a Nagymamámé.
Szóval, nem feltétlenül kell szűrni a húslevest, oké? 🙂

(A kép illusztráció)

Apu

Az csak mostanában tudatosult bennem, érdekes, hogy Szent Mihálykor ment el. Szent Györgykor akkorát zakóztam egy lóról, hogy kifakadt: “Kurva életbe, hülyegyerek, nehogy már még téged is én temesselek el!” Mondtam, szerintem is egészségesebb lenne fordítva. Ő meg századszor is a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen hamvasszuk és szórjuk, ehhez ő ragaszkodik, és mivel én vagyok a projekt Nagy Végrehajtója, addig ne kísértsek Istent, őrizzem meg magam épségben és egészben, amíg nem abszolválom a kitüntető küldetést. Mert ugye megállapodtunk:
Ne menjek sehova.
Ne üljek lóra.
Ne üljek autóba.
Ne üljek repülőre.
Ne ússzam át a Dunát.
Ne evezzek.
Ne egyek szálkás halat.
Ne vitorlázzak.
Úgy egyáltalában, ne csináljak semmit, legyek végre jó kislány, és várjam türelemmel, hogy ő elpatkoljon, és szépen intézzem el, hogy hamvasszák-szórják itt és itt.
Két évvel korábban ugyanis azt mondta az orvos, hogy legfeljebb pár hónapja van, legjobb esetben egy fél éve. Apu akkor kérte tőlem a fentieket. Hogy mi mindent ne csináljak, és legyek vele, ha halni kell.
Sokat beszélgettünk a halálról, és sokat röhögtünk. Például azon, hogy ha ragaszkodik ahhoz a helyhez és szórási technikához, akkor novemberben már ne patkoljon el, mert akkor várhatja csészében a tavaszt, vagy belefagy a csőbe, és ki tudja, mikor olvad ki. Ilyeneken vihorásztunk.
Fél évig. Aztán még egy fél évig, meg még egy fél évig. Apu nem halt meg, én viszont mentem volna már ide-oda hamvasztás-szórás tervezgetése helyett.
Aztán adódott az a túra, álmaim vitorlásútja, végig az Adrián…
— Dubrovnikig?
— Dubrovnikig.
— Van ott egy picsányi kis sziget, Bisevo, tudod? — kérdezte álmodozva.
— Tudom. Kék barlang meg minden.
— Oda is mennétek?
— Oda is.
— És miért nem mész?
— Mert képes vagy elpatkolni, amíg én vitorlázgatok, és akkor egész hátralévő életemben majd visszajársz mondogatni, hogy így meg úgy, hát a francnak se kell ez…
— Menj el, nem halok meg addig.
— Biztos?
— Persze. Megvárlak, nyugi. Aztán tudod: hamvasztás, szórás… — irtó jól szórakozott, hogy szívathat. — Menj csak, ráhúztál másfél évet a projektre.
— Hát ja, most mondd meg, már az orvosoknak sem lehet hinni.
— Ugye? Menjél. Megvárlak.
Elmentem. El egészen Dubrovnikig. Szeptember végén jöttem csak haza. Naná, hogy közben kórházba került, de nem engedte, hogy hazahívjanak.
Ültem az ágya szélén, vártam, hogy felébredjen a morfiumos álomból.
— Ó, hát itt vagy? Elmentél Dubrovnikig?
— El ám!
— És a a sziget… mi a neve, ott is voltál?
— Bisevo. Ott is. És mentünk sokat éjszaka. Olyan csillaglatyakban.
— Szép lehetett.
— Szép volt. Köszönöm.
— Megvártalak — mondta, és elaludt. Aztán öt perc múlva megint felébredt, de valószínűleg óráknak érzékelhette, mert azt kérdezte csodálkozva: — Még mindig itt vagy?
És másnap, Szent Mihály napján elment.
És hamvasztás, és szórás, és még november előtt, és csöndben. Feladat teljesítve.
És ahogy múlnak az évek, egyre jobban hiányzik.
Szia, Apu! Kösz, hogy megvártál akkor! Ha minden jól megy, jövő nyáron elmegyek újra Dubrovnikig.

Költöztünk…

Költöztünk.
Olyan helyes kis fenyveses hely…
Nek tűnt.
Zár nem nyílik, kulcs beletörik, az első ismerős egy lakatos, aki segít betörni a kecódba.
Ablak kinyit, üveg kizuhan. Konvektor bekapcs, fűtés nincs. Roló felhúz, roló leszakad.
Szekrény nem fér be. Szekrény megy a garázsba. A szomszéddal nagyjából 12 perc alatt igen súlyos anyázásba fullad a társalgás, pedig én az első pár napban igyekezni szoktam jó benyomást kelteni.
Papucs kutya lányos zavarában a rododendronra kakál. Azóta a — a szomszéd állítása szerint — a macskája szőre csomókban hullik és sokkos és tikkel, és stb.
Keresünk egy kocsmát.
Vizezik a sört. Ne tedd szóvá, könyörög az ivócimbora, ne tedd szóvá, mert lehet, hogy pár hónapig mégis itt kell laknunk a környéken!
Előbb kiütést kapok, aztán elönt a takony. Legalább fekhetek. Igaz,
a földön, matracon, mert ágy nincs, de ez egy külön történet.
Kiolvasok a kupleráj és a takony közepén két skandináv krimit, meg egy Kinget. Öngyilkosságot fontolgatok.
Közben a rolót megcsinálják, de estére megint leszakad. Franc se akarja felhúzni. Kinghez minek fény? Konyhakés inkább. Borotva.
Reggel kinézek a roló rései közt: olyan helyes kis fenyveses hely…
Nek látszik.
És nem, nem kelek fel.
Nem mintha tudnék, mert beállt a derekam. :))))))))))))

MONDJUK AZT, HOGY…

 

Soha nem sétálok arra, pedig nincs messze. Ha a közelében vinne az utam, inkább megkerülöm a fél hegyet. Semmi dráma, szeretem a tudatot, hogy a közelben van egy darab a gyerekkoromból. Talán az időtlenséget akarom megőrizni, fene tudja. Ezen még nem gondolkodtam.

Viszont ma reggel, nyűgös, rosszkedvű ébredezés közben eszembe jutott, hogy a nagyapám egyszer eltörte a karját. Bambán felültem az ágyban. Ez a bevillanás most honnan jött? És miért?

Ó, igen, a betűk meg a varázsige.

A kávégőzölgésben aztán élesedett a kép. Négy éves lehettem, és itt történt, itt fent a hegyen, a régi háznál. Apámmal egy fát akartak kivágni, mert az ágai tolták a fészertetőt, valahogy így mondták, igen, hogy „tolják a tetőt”. Úgyhogy nekiestek jobbról-balról, aztán a fa eldőlt, mint a székely viccben, egy ág magával sodorta a fészertetőt, a sufni ettől összenyekkent, a család férfi ága meg a balesetin töltött pár verőfényes nyári napot félig agyonütve.

Az, hogy apám hetekre hikomat lett a három törött bordája miatt, nem rázott meg különösebben, a nagypapa fehér gipsze is tetszett, meg jópofák voltak azok a színes pacák és marcona horzsolások is a képükön, úgy festettek, mint a nagypapa képregényeiben a matrózok kocsmai verekedés után, és azok a rajzos sztorik tagadhatatlanul érdekesebbek voltak, mint például a Többsincs királyfi, amiből a nagymama esténként felolvasott.

Szóval nem nagyon értettem, miért siránkozik mindenki, egészen addig, amíg ki nem derült: nem tudunk repülőzni nagypapával, nem tudunk rendesen sózsákosat játszani, sem zsipzsuposat, sem fogócskát, de még labdázni, homokozni sem lehet vele normálisan! Márpedig nekem nagypapa volt az elsőszámú játszótársam.

Ráadásul mást se hallottam nagyanyámtól, mint hogy „óvatosan nyaggasd a papát, el van törve a karja!”. Csakhogy óvatosan nem lehet játszani. Az ember vagy játszik, vagy óvatos – véltem én. Úgyhogy teljes letargiába süppedve ücsörögtünk nagypapával a kidőlt fán a sufni romjai közt, és jobb híján a cserepeket tologattuk körbe-körbe.

– Nézd csak, ez egy O betű – mutatott hirtelen egy karikára a porban és felvett egy botot. – Ha egy vonalat teszel a tetejére, akkor hosszú Ó, mint amikor csodálkozol, hogy: Ó! – Tovább rajzolt. – Ha meg két pöttyöt, akkor Ö lesz, ha két vonalat, akkor Ő… – nagyanyámra nevetve meglengette a botot: – Ööö… Ki is a sárkány a háznál? Hát Ő! Ó!

Dőltem a kacagástól. A legjobb murik egyike nagymama szívatása volt. Nagypapa meg firkált tovább:

– Ez meg egy E. Ha letöröd az egyik bordáját, mint az apád, akkor F lesz belőle, F, mint FA, ami ránk dőlt.

– De apunak 3 bordája törött!

– Ó, tényleg, akkor az E-ből nem F, hanem I lesz, amire ha teszel egy tetőt, akkor T. Ha két I közé egy kötőjelet raksz, akkor, hűha, nézd csak: H lesz.

– És van cicis betű is – közöltem bizalmasan.

– Ne mondd, és az milyen?

– Ilyen – és egy nagy B betűt írtam a porba. – Misike mutatta.

– Nagyszerű. És még mit mutatott a Misike? Tudod mit, inkább nem akarom tudni. Misike egy M betű, az I-t már ismered, és van még benne egy kacskaringós S meg egy K…

Napokig ezt játszottuk, volt nyújtózkodós Y betű, volt szoknyás R, házacskás A, amiből kiradíroztuk a vonalkát és megfordítottuk, hogy V legyen, kanyargós U, vesszőkkel és pöttyökkel, cicabetű C, amibe ha belehúztunk, G lett, cikkcakk betű Z, meg W, ami olyan volt, mint a papírból hajtogatott sótartó oldalról. Amikor már mindenféle betűt a homokba véstünk, nagypapa elővette a Füles újságból kivágott és összefűzött képregényei egyikét, találomra felütötte.

– Koc s máros hoz z ru mot! – fél percbe is beletelt, amíg kisilabizáltam. De aztán határozottan megismételtem: – Kocsmáros, hozz rumot!

Addig ordítoztunk, hogy „kocsmáros, hozz rumot!”, amíg meg nem jelent a nagymama két pohár málnaszörppel.

– Ez nem rum, ez málnaszörp – köptem ki. Nem mintha tudtam volna, milyen a rum, de azzal tisztában voltam, milyen a málnaszörp.

Nagypapa rám kacsintott, egészen közel hajolt, hogy senki más ne hallhassa:

– Mondjuk azt, hogy rum! És mi matrózok vagyunk. És mondjuk azt – mutatott körbe a kerten –, hogy ez itt a kikötő.

– És mondjuk azt, hogy a sufni a kocsma, és azért dőlt össze, mert ti apuval megverekedtetek a kalózokkal!

– Rendben, mondjuk azt! – és koccintottunk. A rummal. A kikötőben. Mi, matrózok.

– Nagypapa – mondtam a sokadik rum után –, mondjuk azt, hogy nincs eltörve a kezed és nincs is gipszben.

– Miről beszélsz? Hol látsz te itt gipszet? Túl sok rumot ittál, hajósinas!

Ó, igen, Így született a varázsige. Mindent gyógyított. Mondjuk azt, hogy…

…nem is fáj a torkod, csak rossz álom volt, csak véletlenül történt, meg se történt, mindjárt visszajön, ez nem is én voltam, örökké így lesz, ez nem is komoly, ez csak hosszú álom…

És mondjuk azt, hogy még itt vagy, öreg, hogy a fa még mindig ott fekszik a tetőtlen sufni romjai közt, hogy az eső nem mosta el a porba rajzolt kalandos betűket, mondjuk azt, hogy megállt az idő, és majd akkor engedjük tovább ketyegni, ha… Mikor is?

És mondjuk azt, hogy ezek az izék az arcomon nem is könnyek, mondjuk azt, hogy csak felhő vagyok és esőt pergetek… mondjuk azt, hogy…

 

 

 

Kutyaúr a hegyről

Heti rendszerességgel megtalálunk és hazaviszünk egy öregurat, betuszkoljuk a kerítésrésen, ő meg elég randán néz ránk, hogy már megint elrontottuk a szórakozását. Az öregúrban minden létező kutyafajta képviseli magát, kopott kulcsbiléta lóg a nyakában a címmel, a desztináció nincs messze tőlünk, nem kerül semmibe hazapaterálni, és hát már hiányzik is, ha napokig nem futunk össze vele.
Minap sikerült megismerkedni a gazdáival, nagyon kedves, jópofa anyuka, két kamaszodó kölyök. Ők szólítottak meg, mondván, hogy számtalanszor röhögtek már rajtam az ablakukból, amint a vonakodó öregurat a seggénél noszogatva beszuszakolom a drótkerítés alatt. És mielőtt kiakadtam volna, gyorsan elmesélték a kutya történetét.
Valamikor a honfoglalás idején csatlakozott hozzájuk. Mindene megvan, kert, szeretet, kaja, pia, puha vacok. Ámde hetente kétszer-háromszor felüget a fogaskerekűhöz. Felszáll, lezötyög a János Kórházig, ott van valami cimborája a konyhán, nála múlatja az időt délutánig, megebédel, kávézik, sziesztázik, miegymás. Aztán elindul haza, de még kiszáll a Svábhegyen, betér a halászcsárdába és a cukrászdába. Onnan régebben gyalog járt haza, ma már inkább kivárja a következő járatot… A hegytetőn még benéz a Kőbüfébe, megbeszéli Fricimacskával a nap eseményeit, fogyaszt valami könnyűt, aztán hazasétál.
Jó esetben ilyenkor szoktam “megtalálni”, rossz esetben reggel, a program kezdetén. Olyankor kénytelen kivárni, hogy eltűnjek a környékről, és morog, hogy miattam borul napirendje, meg a fogast is lekéste.
Kicsit kétkedve hallgattam a sztorit, ámde ma összeakadtunk a fogason. A János kórháznál szállt fel, a végállomásig ott ült mellettem, régi ismerősök vagyunk elvégre. Diétázhat, vagy a cukra rendetlenkedhet, mert a Svábhegyi kört ma kihagyta. Viszont a hegytetőn benéztünk a Kőbüfébe, de a Fricimacska valahol másutt uzsonnázhatott, mert sehol se láttuk, aztán elindultunk a kiserdőn át haza.
A kapumnál elköszöntem tőle, de ő csak várakozóan nézett a képembe: “Mi van, kegyed ma nem kísér haza?”(Magázódunk!) Hát jó, a szokás az szokás, ő is fixált, én is fixált vagyok, hazakísértem, benyomorgattam a kerítésen, ő meg vigyorogva visszanézett rám, képen nyalt, és esküszöm, azt mondta: “Kisztihand, hölgyem!”
🙂

100 szó Húsvétról, és én kérek elnézést! :)

 

Nem voltam magamnál, beneveztem egy 100 szavas játékba. Locsolóverset kellett írni. Hát írtam. Ígérem, ebből nem lesz rendszer! 🙂

Eljőve a Húsvét napja
Éljen, hallelúja!
Lesz itt barka és főtt sonka
És pálinka túra.

Feltámad a Jézuska is
Körbe-körbe hordják
Mindeközben nyuszikák a
Piros tojást tojják.

A legények ígérgetnek
Ezt meg azt a lánynak
Hadoválnak összevissza
Két Ibolyát látnak.

Kódorognak zöld erdőben
Mindent összehánynak
Spricceletnyi kölni vízért
Mennyországot várnak.

Ágaskodik a gémeskút
Megmerül a kútban
Pünkösdre már sok kis poronty
Lészen itten útban.

Száz szónak is egy a vége:
A tojás is pete
Bánjál tehát Húsvétkor is
Óvatosan vele!

Akinek meg tán nem tetszik 
Az én bájos versem
Száradjon ki a sonkája
Fusson el a nyulacskája
Uccu neki, kuss!

 

 

 

TELEFONIKA

Csöng a mobilom, kitapogatom, felveszem, egy surmó ordít benne:

– Idefigyelj, te kurva! Mongyad meg a Zolinak, hogy nem lesz jó vége, ha velünk szórakozik, mert szurokba mártjuk, tollba forgatjuk, lenyomjuk a tökét a torkán és még tán egy golyót is kap a fejébe!

Könyökölök bambán a párnán, nézem az órát: fél öt. Ilyentájt nem vagyok vitaképes.

– Oké, megmondom – nyögöm, aztán kinyomom a telefont és visszahanyatlok aludni.

Megint csörög a mobil.

– Idefigyelj, te kurva! Mongyad meg a Zolinak, hogy nem lesz jó vége, ha velünk szórakozik, mert szurokba mártjuk, tollba forgatjuk, lenyomjuk a tökét a torkán és még tán egy golyót is kap a fejébe!

Egy másodpercre eltűnődöm, hogy talán gépről megy a szöveg, vagy papírról olvasva üvöltözik a felperes, mert mintha szóról szóra ezt hallottam volna – az órára nézek – 4 és fél perccel ezelőtt is. Én is csak ismételni tudom magam: mondom, hogy oké, és kinyomom megint.

De már szkeptikusan araszolok vissza az álom melegébe, mert a tudatom mélyén sejtem, hogy újra felcsörömpöl a készülék. Kábán várok egy percet, még egyet, még egyet, közben valamely agynyúlványom megüzeni, hogy én nem ismerek semmiféle Zolit. De nem csörög a telefon… még mindig nem… aludhatok… alszom… És megcsörren!

– Anyáddal szórakozz, te kurva! Mongyad meg a Zolinak, hogy szurokba mártjuk, tollba forgatjuk, lenyomjuk a tökét a torkán és még tán egy golyót is kap a fejébe!

Szótlanul vonalat bontok, felülök, és a következő tíz percet azzal töltöm, hogy nem veszem fel a megkergült, ismeretlen hívót jelző, folyamatosan rikoltozó mobilt. És idővel berágok, de nagyon. A Zolira is, a csávóra is. Mérgemben szinte már fel is ébredek, úgyhogy felkapom a telót, amiből máris süvölt a „na idefigyelj, te kurva” kezdetű basszus szólam.

– Na, idefigyelj te köcsög! – szakítom félbe. – Szerintem hagyd a rákba a szurkot meg a tollba forgatást, ne szarakodj, lődd tarkón a Zolit, mielőtt még elfogy a kártyádról a pénz!

– Mi va’? – mintha meghökkenne.

– Mondom, lődd le a Zolit, és hagyj aludni!

Néhány pillanatnyi szünet, hallom, ahogy szuszog a vonal túlvégén.

– Ki beszél? – kérdi gyanakodva.

– Hogyhogy ki? – förmedek rá. – Hát a kurva!

– Milyen kurva? – zavarodik meg.

– Akit itt hívogatsz! Kurva mérges kurva, akit nem hagysz aludni.

– De a Zoli…

– Nem érdekel a Zoli! Aludni akarok! Világos? És megjegyezném, hogy ez a szurok, meg a toll…

– Ööö… asszem, téves hívás – hörren fel.

És kinyomja! Kinyomja, mielőtt még verbálisan kibontakozhatnék! A rohadék!

SZURKAPISZKA

Nusi barátnőm kissé hisztérikusan telefonált hajnalban, hogy menjek már át hozzá, és szúrjam hasba! Mondtam, jó, de még aludnék egy kicsit, erre megsértődött és sírva lecsapta. Éreztem, hogy egy igaz baráttól nem ezt a választ várta, ezért aztán ittam egy kávét, vakaróztam hangyányit és morogva visszahívtam, hogy melyik kést vigyem? És hogy kér-e hozzá Xanaxot, konyakot, sört, Semtexet, fagyállót, miegymást?

Nem, nem kér, mondta (mondta? visította!), csak menjek már és szúrjam hasba!

Hát oké, oldalaztam a csizma felé, és az egyiket már fel is húztam, amikor ébredező agyamba szöget ütött a nagy kérdés: MIVA’?! (Nagy divat ezt manapság WTF?-ra konvertálni, de ahhoz még marha korán volt.)

Nusikával mi elvileg félszavakból is értjük egymást, gyakorlatilag azonban mindketten hajlamosak vagyunk túlértékelni a másik gondolatolvasási készségét, ennél fogva meglehetősen gyakran kihagyunk mondandónkból alanyt, állítmányt, okot és okozatot, előzményt és következményt, néha meg mindent – na, olyankor üt be a „nyuszika, bazmeg a fűnyírógéped!” állapot, és aztán két hétig nem beszélünk egymással, merthogy a másik egy érzéketlen, önző liba.

Pár éve például, amikor közölte, hogy akkor ő most hazamegy és iszik egy liter Domestost, adtam neki két puszit, egy kis üveg olajbogyót, pár zöldcitromot, valamint azt a jótanácsot, hogy feltétlen tegyen lavórt az ágya mellé, amúgy hajrá! – ugyanis valami agyi rövidzárlat miatt azt hittem, a Domestos holmi vacakabb vermutmárka (ha szeszről van szó, Nusika állandóan vermutot iszik), márpedig a legjobb vermut is ihatatlan cucc olajbogyó és citrom nélkül. (Szerintem.) Nusi ezen úgy berágott, hogy elhalasztotta az öngyilkosságot, mely projektet egyébként elfelejtett nekem bejelenteni és megindokolni, szemét, érzékelten ribancnak nevezett, és azóta is úgy meséli másoknak a sztorit, hogy én akartam megmérgezni.

Szóval Nusi nem egyszerű eset, így hát elindultam hasba szúrni, mert a barát az barát. Legurultam a hegyről és becsöngettem a kertkapun. Semmi. Senki. Betelefonáltam, hogy: na, helló, itt a SzuriKátya, mire bömbölni kezdett megint, hogy nem bírja a humoromat, sosem bírta, de másszak át a kerítésen, mert nem tud kijönni.

A hasbaszúrási hajlandóságom erősen megnövekedett, és a kerítés tetején elábrándoztam azon, hogy késelés előtt bucira pofozom Nusit, mert sportolás közben (nekem asztmám van, kérem, meg puszizkodós labradorom, és szar a térdem!) stand up-polnom kellett az agyaroggyant kaukázusi jellegű, nagy valószínűség szerint csecsen lázadóktól rekvirált, nyáladzó, hörgő, és kövezzetek meg, de nagyon köcsög kutyájának, hogy: jó kutya, okos kutya, húzzá innen, hagyd a lábam, add vissza a csizmám! Stb.

Namindegy. Bejutottam.

Nusi a nappaliban hevert, vertikálisan nézve félig tigriscsíkos plüsstakaró fedte, félig meg hófehér gipsz, körülötte egy ismerős dobozból kiszóródott injekciós tűk. És zokogva hadonászott az egyikkel, néha felhúzta a pólóját, aztán vissza, miközben azt bömbölte: Nem akarok trombózisban meghalni, nem akarok trombózisban meghalni! Szúrjál hasba!

Azonnal összeállt a kép. Mondjuk, már a hajnali telefonriasztáskor is említhette volna, hogy eltörte a lábát (bár akkor Nusi nem Nusi lenne), és akkor nem cipelem magammal a rozsdamentes késkészletet, de valójában ekkor már nagyon is megértettem őt. Kevés borzalmasabb élethelyzet van, mint amikor az ember tök magányosan retteg az univerzum peremén, és a hasába kell döfni egy injekciós tűt, és be van szarva, mert a fejébe verték, hogy ha nem teszi meg, akkora trombózisa lehet, hogy beledöglik, viszont csesztek megmutatni neki, hogyan kell beadni a véralvadásgátlót. Gipszelés után kapott egy receptet, hogy azzal menjen el a patikába (fekvőgipszben…). Valahogy beapplikálta magát egy taxiba, azzal elhajtott egy ügyeletes gyógyszertárig, beküldte a taxisofőrt, az éjjeli patikárius meg, amikor kiadta a véralvadásgátló cuccot, csak annyit üzent a taxissal, hogy van útmutató brosúra a dobozban. A taxis hazafuvarozta Nusit, de a csecsen kutya láttán csak kisegítette a verdából és padlógázzal távozott.

Nusi valahogy bevonszolta magát a házba, ivott egy kis vodkát, lefeküdt és igen fegyelmezetten nézte a plafont hajnalig, amikor is úgy érezte, hogy menten trombózist kap, elővette a szajrét, a tű hegyével megérintette önnön hasikáját és sikítófrászt kapott. A lábtörés ugyanis ilyenkor már teljesen mellékes, az ember tudata totálisan leszűkül egy tűre, amit – nem lévén gyakorló heroinista – képtelen magába döfni, ámde kénytelen. Lenne.

(Szóról szóra ezt játszották el velem is pár éve a csodálatos veszprémi balesetin, ahova a lovam utalt be egy virágillatú, szép nyári este. Marha sokáig dolgozott bennem az adrenalin, hogy aztán két pillanat alatt kimenjen belőlem a maradék C-vitamin is. Húztam, halogattam a szúrást, ameddig lehetett. Gondoltam, csak találok valakit, aki segít, de a környékről minden egészségügyi dolgozó, a kórházi takarító nénivel egyetemben nyaralni volt. Még a tehenészet állatorvosát is felhívtam, hogy lője belém azt a vackot, de az is elérhetetlennek bizonyult. Végül egy orvosismerőst zavartam fel, aki épp Kecskeméten időzött, de szerencsére nála volt a laptopja, bekapcsolta a vebkamerát, azon keresztül mutatta meg, mit hogyan fogjak-tartsak, és vezényelte le az első hasba lövésemet.

Hogy ezen anno mennyit röhögött a Nusi!)

Jaj, cicám, ne aggódj, nyugtattam kedvesen Nusit, aztán szemrebbenés nélkül, rutinosan hasba szúrtam. Pár nap múlva profi leszel haslövésből, biztattam azután, csak az első kettő-három akció macerás, bár képzeld, a jövő hétre olyan lesz a pocakod, mintha bolharaj csipdesett volna össze, de ahogy látom van ott hájacskád elég, szóval nem fog belső szervet sérteni a tű…

Nusi ekkor megsértődött, elmondott mindennek, majd hűvösen közölte, hogy holnap is ott legyek nyolckor, meg holnapután is, meg pénteken és szombaton is, és szúrjam hasba, mert szemétnek szemét vagyok ugyan, de szurkapiszkában megbízható, és isteni kezem van. És ha már úgyis jövök szurkálódni, hozzak neki kaját (nem, ne én főzzek, ha lehet, és minden gluténmentes legyen), most pedig eredjek (ez egész pontosan így hangzott: hesspicsába!), és vegyek már egy üveg vermutot. Mert a barát az barát!

De azért a biztonság kedvéért sokáig ordított utánam a tigriscsíkos pléd alól, miközben nyáladzó csecsen kutyája elől menekülve vágtattam a közért felé: Nehogy Domestost hozzál! Hallod?! Nem Domestost! Olajbogyó, zöldcitrom jöhet!