PUNCIK, PÖCSÖK, POGÁCSÁK

Misike tizennégy hónappal előbb született, mint én, és ő volt az első pasi, aki meg akart ölni. Egy éves lehettem, ácsorogtam a járókában, ő állítólag puszilgatott nagy áhítattal (mind így kezdi, megjegyzem), úgyhogy anyáink megnyugodva magunkra hagytak minket. Aztán már csak arra riadtak, hogy én lila fejjel fuldoklom, tíz másodperc van hátra az életemből, Misike pedig angyali képpel, rendületlenül tömi a számba a pogácsákat, hogy „egyél, baba, egyél baba!”

A merénylet ellenére országos nagy cimborák lettünk Misikével. A szüleink egyetemi haverok voltak, egymás mellett állt a két család kalyibája a Balatonnál, szóval tulajdonképpen együtt nőttünk fel. Nagyon jól eljátszottunk mindig az asztal alatt. Ciniset. Az abból állt, hogy ültünk, ültünk, cincogtunk, cincogtunk, aztán hirtelen kinégykézlábaztunk, jöttünk-mentünk cincogva, majd egyszercsak egyikünk elkiáltotta magát, hogy „jön a macska!”, mire visítva visszarohantunk az asztal alá. Később játszottunk partizánosat (az öcsém volt a kutya), meg indiánosat (Misike volt Gojko Mitic), és valami tévésorozat nyomán gumimatracos vízi akrobaták és Balatoni Katicamentők is voltunk, de ez most mellékszál, hiszen jelen történetünk még a cinis érában játszódik. Tehát nagyobbacska ovis korúak lehettünk, amikor rendkívül komoly megrázkódtatás ért engem.

Kiadtak egy-két hétre valahova az isten háta mögé Vas megyébe, addig (és azóta) sosem látott rokonokhoz, akik még nem hallottak olyanról, hogy krémes meg Rigó Jancsi, nem ittak kakaót, nem olvastak mesekönyvet, ellenben egész nap kapáltak és disznót etettek, ami emeletes ólban lakott (mint később kiderült, kástu az építmény neve), és emlékszem, Ottó kuzin beadta nekem, hogy az emeleten laknak a kismalacok. Utólag visszagondolva Ottó kuzin a legnagyobb jóindulattal is minimum enyhén szellemi fogyatékos volt, de ez akkor (és ebben a családban) nem igazán tűnt fel. Pusztán csak kicsit fura figurának láttam őt a maga öt-hat évével és alternatív (már-már posztmodern) performanszaival. Ciniset például egyáltalán nem akart játszani, viszont imádta a célbapisálósdit. Valahogy mindig a keze ügyében volt a kocsmából csent félliteres söröskorsója, azt letette itt-ott, mezőszélen, udvaron, vasúti sorompónál, templomkapunál, kisboltnál, letolta a klottgatyáját, előkapta a bögyörőjét, hátrált jó pár lépést, majd célzott és pisált. Vagy belement a söröskorsóba a lé, vagy nem. Ha jól belegondolok, Ottó kuzin egész nap ezzel múlatta az időt: célzott és pisilt.

Én meglehetősen toleráns gyerek voltam és akkoriban még elég nyitott és kísérletező kedvű, és hát unatkoztam is, meg különben sem játszott velem ciniset, gondoltam, én is kipróbálom a mókát. Letoltam a bugyogót, kidüllesztettem a hasamat, becéloztam a kriglit – és lepisiltem a lábam.

– Ez azért van – magyarázta nagy komolyan Ottó kuzin –, mert levágták a pöcsödet. Biztos rossz voltál. Ha jó leszel, majd kinő – mondta, majd célra tartott kezében Skócia jövőjével, és…

És ekkor mindkettőnk legnagyobb ámulatára telibekapta a korsót! Egy csepp sem ment mellé! Azóta sem láttam emberarcon akkora boldogságot, mint amekkora a sikeres mutatvány láttán elterült Ottó kuzin képén.

Onnantól én másra se vágytam, csak hogy kinőjön a slagom. Angyal voltam, földre szállt angyalka, megettem a krémes helyett kapott lekváros tésztát (azóta is utálom), serénykedtem, nem feleseltem, nem bőgtem apám-anyám után, kapáltam, kukoricát morzsoltam, disznópásztorkodtam, és szorgalmasan gyakoroltam. De hiába. Sosem találtam bele a korsóba és két hét múlva úgy mentem vissza Pestre, ahogy érkeztem. Pöcstelenül.

Alig vártam, hogy szívem Misikéjével megvitassam a dolgot és utána járjak: neki vajon van-e olyan kinövése, mint Ottó kuzinnak. Az alkalom nem váratott magára sokáig.

Apáinknak (az övé éppen tudományos szocializmust tanított az egyetemen) roppant fontos dolga akadt egy fehér kockaházban a Duna parton, amit mi csak Dunahivatalnak hívtunk. Nem tudtak minket lepasszolni sehova, bedugtak hát kettőnket pár üveg bambival egy irodába, mondván: ahol asztal van, ott ez a két gyerek eljátszik. A szomszéd tárgyalóban roppant komoly felnőttek roppant fontos ügyben gyűléseztek, legalább tucatnyian. Mind cigarettáztak, meglazított nyakkendőben pogácsát rágtak, konyakot ittak és elvtársnak szólították egymást.

Mi ciniset játszottunk. Egy darabig.

Aztán elővezettem az Ottó kuzin elméletét. Miszerint nekem miért nincs.

– Muti – mondta Misike.

Szabódtam, mert hát ki tudja, mi van, ha ő is leszólja, hogy nekem nincs?!

– Előbb te – javasoltam furfangosan.

– Jó, de menjünk ki a vécére.

– Miért?

– Mert nekem pisilni kell, és különben is, az ember a vécén mutogat ilyesmit – közölte fensőbbségesen Misike.

Mivel ő volt az idősebb, tapasztalt nagycsoportos, aki nyilván lányok ezreit kísérte már figyelemmel az ovivécében, nem ellenkeztem. Elzarándokoltunk a folyosó végére, és elbarikádoztuk magunkat egy fülkében.

– Hát, neked tényleg nincs – állapította meg csüggedten.

– Neked meg van – kámpicsorodtam el. Iszonyú selejtnek éreztem magam.

– Ez punci – közölte alapos vizsgálódás után Misike a diagnózist. – Igen, neked puncid van.

– És neked? – kérdeztem alázatosan.

Misike megfontolta a kérdést, szétnézett a gatyájában, aztán összevont szemöldökkel kinyilatkoztatott: – Tulajdonképpen nekem is puncim van, csak lóg. Lógós punci.

Földöntúli boldogság kerített hatalmába. A Misike meg én – mi vagyunk a különlegesek! Ottó kuzin egy hülye! Hirtelen összeállt a kép: igen, vannak a különleges puncisok, meg a hülye pöcsösök. Állati boldogok voltunk. A Misike meg én. Megbeszéltük, hogy összeházasodunk, életünk végéig cinizünk, nem pisálunk söröskorsóba, és nem mutogatjuk másnak, miféle érdekességek rejtőznek/lógnak a bugyinkban.

Siettünk tudatni az örömhírt apáinkkal.

– Édesapucikááám! Képzeld, a Misikének is olyan lógós puncija van, mint neked! – robbantam be a tárgyalóba.

– Igen, igen! Lógós punci! – ordította a nyomomban Misike.

Oltári nagy csend lett a brékingnyúz nyomán. Aztán a csend masszává sűrűsödött, tapinthatóvá vált, végül felrobbant. Az elvtársak szájából, mint tucatnyi megkergült tűzoltóslagból, úgy fröccsentek szanaszét a kispriccelő konyakcseppek és pogácsadarabok.

Az értekezletnek – akármiről is volt szó abban a fehér házban– vége szakadt. A röhögés mindent elsöpört. Misikével kézen fogva álltunk a lila arcú, fuldokló, az asztalt és a tikkelő apám vállát felváltva csapkodó felnőttek közt, és azt hittük, mindenki a mi boldogságunknak örvendezik. Az a dagadt fickó meg nyilván azért esett hanyatt székestől – beszéltük meg hazafelé Misikével –, mert túl sok pogácsát tömött a szájába, és mi akkor már évek óta tudtuk, hogy kettőnél több pogit nem tanácsos a szájban spájzolni.

Misikével sok szép kalandot éltünk még át, mindazonáltal nem vett feleségül. Apám viszont később bevallotta, hogy hiába folytatott komoly irodalmi tanulmányokat, igazából csak akkor, ott, abban a röhögés kirobbanása előtti másodpercekben értette meg zsigerileg, milyen az, amikor „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik”. És hogy évekig csak akkor ment be bármilyen hivatal férfivécéjébe, ha előbb meggyőződött róla, nincs bent senki ismerős, aki elsütheti a „nahát, Jóska, neked is lógós puncid van, mint Misikének” folklórt. Meg azt is mondta, hogy ha akkor felkérik, gondolkodás nélkül élére áll az abortuszmozgalomnak.

 

 

*a kép illusztráció 🙂